Tökfőzelék

A statisztika kemény dolog. Amikor az ember beleolvas, még abban a hitben van, hogy lehet jobb; de a számok könyörtelenül letörik a reményt. Úgy az arcodba dörgölik a száraz tényeket, hogy szinte érzed a bőrödön.

– Na, mit mondasz?! – kérdezte dühösen Andi.

– Nem is tudtam, hogy a gyerek totózik.

– Jaj, ne viccelődj már! Ez komoly dolog!

Tényleg elég komoly volt. Ha a számok képesek érzelmek kiváltására, akkor a gyerek osztályzatai lehangolóak voltak. A matematikánál csupa egyes és kettes.

– Ma tökfőzelék lesz a vacsora – jelentette ki Andi.

– Értem, hogy dühös vagy most Petire, de engem miért akarsz büntetni?

– Ez nem büntetés, én nem hiszek a büntetésben. Csupán jobb étrendet állítok össze, hogy hátha az egészségesebb ételtől jobban teljesít a kis pisis.

A kanál mérgesen koppant a mosogató alján. Nem akartam tovább kötözködni, féltem, hogy a sarokban ülve fogom tölteni az estét.

 

****

 

Éjszaka nem bírtam aludni. Több órás értelmetlen egy helyben fekvés után lementem a konyhába. Mindenki más aludt, gondoltam, nem lesz baj, ha megiszok egy sört. Vagy rögtön kettőt. Hármat vettem ki a hűtőből. Kibontottam az elsőt, a számhoz emeltem, a szemem az ajtónyílásra tévedt, ahol Petike állt. Nem hallottam odasettenkedni. Igyekeztem a kezemmel elnyomni a sikolyomat.

– Mi a helyzet, kisöreg? – kérdeztem, mikor már lenyugodtam, és próbáltam egy konyharuhával letörölni pizsamafelsőmről a sörfoltokat.

– Nem tudok aludni.

– Én sem. Olvassak egy mesét?

– Éhes vagyok!

– Tudod, mit mondott anyu! Ha nem eszed meg a tökfőzeléket, akkor nincs vacsora.

Nem szólt semmit, csak leült az étkező asztalhoz, és AZOKKAL a szemekkel nézett. Már önkéntelenül nyúltam a maradék pudingért, amikor felocsúdtam, hogy megint a szemek varázsa alá estem, és ellenálltam neki. A hűtő ajtajával takartam el magam, annyira nem mertem nézni rá. Hirtelen ötletem támadt.

– Megoldjuk! – csattantam fel.

Tojás és liszt biztosan kell, gondoltam magamban, meg fűszerek. Zsír. Még ez meg az. A maradék tökfőzelék darabosabb részeit leszűrtem, besűrítettem mindenféle jóval, pogácsákat gyúrtam belőle, és kisütöttem. Letettem Peti elé, háromszor is rászóltam, hogy még forró, majd hagytam, hogy végre hozzákezdjen.

– Ízlik? – kérdeztem.

– Nem – mondta, miközben a szája annyira tele volt, hogy ha megpróbálta becsukni, az arca oldalt kipúposodott. Megkóstoltam én is, nem volt olyan rossz. Ahogy befejezte, elküldtem aludni, majd gyorsan lekapcsoltam a lámpát. Reméltem, ha fizikailag nem látom a mosatlankokat, akkor talán jobb lelkiismerettel fekszem le. Amint bebújtam az ágyba, Andi álmos hangon kérdőre vont:

– Mit csináltál?

– Éhes volt a gyerek.

– És a sörszag?

– Már belekortyoltam, amikor megjelent.

– Jó... – sóhajtott egyet. – Megette a tökfőzeléket?

– Végül is... igen...

– Végül is?

– Tökfasírozottat csináltam belőle.

Andi rácsapott a vállamra, és kiabálni kezdett.

– Marci, az nem jó! Úgy kellett volna megennie, ahogy volt!

– Figyelj! A tök belekerült a tápcsatornájába, holnap tele lesz mindenféle mágikus tökenergiával. Küldetés elvégezve. Akkor meg mi a bajod?!

– Az, hogy meg kell tanulnia megenni bármit, amit elérakok.

– Ne haragudj, de nem tudom arra nevelni a gyerekemet, hogy tökfőzeléket egyen, ha egyszer engem is ki lehet vele kergetni a világból!

– Neked nem ízlik a tökfőzelékem?

– Rühellem a tökfőzeléked. De nem azért, mert a tiéd, hanem mert a világ összes tökfőzelékét rühellem.

– Marci, te apa vagy! Szülőként példát kell mutatnod!

– Jól van, értem – mondtam, majd felkeltem, és álmosan húztam magam után a takarót.

– Most meg hova mész?!

– Büntibe, a sarokba.

 

****

 

Másnap délután Andi fújtatva lépett be a bejárati ajtón. Miközben levette a cipőjét, kabátját, és átöltözött valami kényelmesebbe, megállás nélkül panaszkodott; mint akinek elég lenne bőrön át venni a levegőt.

– Elegem van a mai napból! Teljesen lefárasztottak. Nem is az a baj, hogy ha tovább benn kell maradni, mert ha belemerülök a munkába, akkor csak úgy röpködnek az órák. Emlékszel, amikor múltkor nem jöttem haza, pedig színházba kellett volna mennünk? Annyira lekötött a beviteli mezők megtervezése, észre sem vettem, hogy zörög a telefon a táskában, hipp-hopp este 10 lett. Meg tudod az, hogy nyáron később sötétedik, az is bezavart. Na mindegy! De itt most nem erről van szó, hanem csak ülök a gép előtt, és bámulok magam elé, mert az égvilágon semmi dolgom nincs! Persze haza nem jöhetek, mert rég lejárt a határidő, és annyire el vagyunk csúszva, hogy általánosan elrendelték a túlórákat. Nekem is ott kell lennem, hátha valami kérdés merül fel. Ma egyetlen egy futott be hozzám egész nap. Tudod, mi volt az? „Milyen színű legyen a bankszámlaszám mezője, kék vagy szürke?” Kék vagy szürke?! Hát ehhez aztán kár volt bennmaradnom, sms-ben is elküldhették volna! Meg is mondtam nekik, hogy „teszekrá” színű legyen. És aztán itt vannak ezek a válság-megbeszélések! Ezeknek a menedzsereknek az a fixa ideájuk, hogy a lemaradást úgy kell kezelni, hogy fogják az összes dolgozót, kiveszik a helyükről, és beültetik őket a tárgyalóterembe egy órára, vagy kettőre; és ezt minden nap. Aztán meg csodálkoznak, hogy senki sem halad. De ha legalább valami értelmes dologról lenne szó! Annyira nincs mit megbeszélni, hogy csak azt beszéljük meg, hogy mit beszéljünk meg a következő megbeszélésen. Mert amúgy mindenki tudja, mi a dolga, csak nincs rá elég hé-hé-hé, te főztél? Jaj, de aranyos vagy! Milyen jó illatok vannak! – váltott át szünet nélkül az új témára.

– Akkor talán ülj le – mosolyogtam. – Már biztos nagyon éhes lehetsz! Peti már eszik, nem bírt megvárni.

– Mi ez, brokkoli?! – ordított mérgesen Andi, amikor meglátta, mit szedek a tányérra.

– Anyu, ez nagyon finom! – kiáltotta Peti. – Te miért nem szoktál ilyet csinálni?

– Tudjátok, hogy utálom a brokkolit! Nehogy ide tedd, vidd innen!

– De anyu, te mondtad, hogy mindent meg kell enni! – folytatta a heccelést Peti. – Aki nem eszi meg, ami a tányéron van, az vacsora nélkül marad!

– Igen, anyu – szálltam be én is –, példát kell mutatni a gyereknek!

Andi egy erőltetett mosollyal mégis elvette a ételt, és tányérostól kidobta a kukába.

– Fulladjatok bele! – üvöltött, majd bement a hálószobába duzzogni.

Petihez fordultam:

– Tényleg ízlik?

– Dehogy! Undorító!

Bírom, hogy ilyen őszinte. Már amikor nem okkal hazudik.

– Van egy müzliszelet a szekrényben – mondtam, miközben megpusziltam a fejét.

– Nem kell, köszi – és finotorgva tömte magába a zöld darabokat. – Nem akarom, hogy anyu fogást találjon rajtam.

Nem buta gyerek. Mi a fenéért áll bukásra matekból?