Törött tojáshéjak

Az első két tojással minden rendben volt, a harmadikból viszont a sárgája helyett egy aprócska univerzum pottyant ki. Először nem értettem, hogy mi úszkál bolyongva a tojásfehérjében a tálamban; de ahogy megnéztem egy nagyítóval, rögtön látszódott minden: Csillagködök, galaxisok, fekete lyukakból álló klaszterek, stb.

Hirtelen nem is tudtam, hogy mihez kezdjek. Mégsem szokásom egy egész világegyetemet megenni reggelire. Különben is, mi van, ha intelligens létforma alakult ki benne? Én sem szívesen ébrednék arra, hogy egy hatalmas méretű serpenyőben sülök némi aprított hagymával és kolbásszal együtt.

Elvittem megmutatni egy múzeumnak, de a portás nem engedett tovább az ajtónál.

– Nem érdekli már őket – mondta lekicsinylő hangon. – Havonta három-négy ilyet hoznak ide, nem tudják már hova tenni.

Amikor hazaértem, felhívtam a termelőt, aminek a telefonszámát a tojástartó oldalán láttam, és kérdőre vontam az esettel kapcsolatban.

– Fogalmam sincs, mi lehet ez. Ilyen velünk még sosem fordult elő – hangzott a válasz. Éreztem a makacs tagadást a hangjában. Tudtam, hogy nem mond igazat; ő tudta, hogy tudom; mégsem volt mit tenni.

Befogadtam hát a kicsiny univerzumot; de mint minden világegyetem, ez is tágulni kezdett. Először az ékszeres dobozt nőtte ki, aztán a befőttes üveget, amiben jobb híján tartottam; végül attól féltem, hogy ha nem költöztetem át máshova gyorsan, akkor nem fog kiférni a szobaajtón.

Kivittem az udvarra, és ahogy ott is nőtt tovább, szép lassan magasabb lett, mint a házam. Egyrészt zavart, hogy a régi udvaromban már nem fértem el, a bejárati ajtóhoz is alig jutottam oda, ha fáradtan hazajöttem a munkából; másrészről viszont megnyugtatott, hogy az út mentén sok más ház udvarán is ott növögettek a kicsi világegyetemek. Persze hozzánk képest már hatalmasak voltak; de a mi világegyetemünkhöz képest mégiscsak elenyészőek maradtak.

Egy héttel később valami furcsa változás indult el: Mindenki világegyeteme zsugorodni kezdett. Eddig attól féltünk, hogy egy idő után túl nagyra nőnek, és elpusztítják a várost; most hirtelen azért kezdtünk el aggódni, hogy esetleg összeomlanak mindazzal együtt, ami bennük élhet. De mint ahogy a növekedésük ellen sem tudtunk mit tenni, a töpörödésüket is tehetetlenül néztük végig. Végül egy újabb hét után a gombostűfejnyivé sorvadt világ teljes pusztulását okozó robbanás épphogy csak túltett egy pukkanó lufi hangerején.

A következő vasárnapon összegyűlt az egész város, és együtt gyászoltuk meg a több száz univerzum összeomlását. Fogalmunk sem volt, hogy mit kellett volna igazából éreznünk. Ezek a világok csak pár hétig voltak az életünk részei, és meg sem voltunk győződve róla, hogy bármi kialakult bennük, amit gyászolnunk kellene. Illendőségből azonban kivártuk a szertartás végét, és szótlanul, lehajtott fejjel indultunk haza, hogy elcsípjük a tévében az autóverseny utolsó köreit.

Hónapok teltek el, már-már feledésbe merült ez az egész, amikor a szokásos reggelimet készítettem, és a három tojásból kettőből is aprócska univerzum pottyant ki. “A francnak hiányzik ez most”, gondoltam; és tudván, hogy úgysem lát senki, belekevertem a két univerzumot a rántottába. Végül is a reggeli fenséges volt, és ha úgy vesszük, ha valami ki is fejlődött azokban a világegyetemekben, én csak néhány héttel hoztam nekik előre az apokalipszist.