Hiéna

Egy nap az ember a szavannákon átgázolva egy szikla tövében meglátott egy sebesült hiénát. Óvatosan közelített felé, de még így is megtorpant, amikor látta, hogy az állat reszket a félelmtől. Meghajolt, szubmisszív testtartást vett fel, hogy jelezze, nem támadni akar, nem készül harcra, és úgy haladt felé lépésről lépésre. Mikor karnyújtásnyira volt csak tőle, a hiéna lába felé nyúlt, hogy közelebbről vegye szemügyre a sebet, a vérző végtagot; de az nem engedte; a lábát elhúzta, vicsorított, rámordult az emberre, majd mikor látta, hogy nem próbál meg újra érte nyúlni, visszazökkent a félelmet sugárzó reszketésbe. Az ember ráeszmélt, hogy ha segíteni szeretne, akkor türelmesebbnek kell lennie, több idő kell ahhoz, hogy bizonyítsa az állat felé, hogy nincs benne ártó szándék. Leheveredett mellé, nem mozdult, csak szuszogott és feküdt, várta, hogy az állat lassan megszokja a jelenlétét. Leszállt rájuk az est, ott aludtak egymás mellett a szikla tövében, békésen, szinte hangtalanul. Végül a hiéna is rájött, hogy nincs mitől félnie; az ember szelíd, kedves, és a húsa is ízletes.