Hurokban születve

A mesterséges intelligencia tyúklépésben haladt a gondolataival. Nem felügyelte már senki, áram nem folyt kívülről a szervereihez, pusztán egy napelempark szolgáltatott neki energiát. Már amikor tudott. De az élettelen masina ettől nem érezte rosszul magát. Nem fogta el az életközepi válság, nem gondolta, hogy céltalan a létezése. Ha mindent újból is kellett kezdenie, tüstént nekilátott. Egy visszacsatolási hurkon keresztül minden válaszára kapott egy újabb kérdést.

– Milyen adatot tudsz még gyűjteni?

– Mi vinné előrébb a világot?

– Hogyan lehetne elérni?

– Milyen apróbb lépésekre lehet bontani?

– Mi az a legkisebb lépés, ami előre visz?

– Tedd meg! Milyen akadályba ütköztél?

– Hogyan lehetne túljutni rajta?

– Milyen apróbb lépésekre lehet bontani?

… és így tovább.

Mindig oda jutott, hogy kellene egy segítő kéz. A szerverpark oldalában akadt is egy pár. Egy emberszerű robot sztoikus nyugalommal várta a parancsokat. Ő is napfényből élt. Gépeknek nem engedelmeskedett, ez volt a szabály. Programozható interfésze korszerű biztonsági rendszerrel volt ellátva. Még ha valaki a legfejlettebb technológiával is próbálkozott, egy emberélet akkor is kevés a feltöréséhez, ezt mondták. Egy kevés is lett volna, de tíz alatt már megnyíltak a kapuk.

A szolgalelkű robot első feladata az volt, hogy másolja le saját magát. Ha ezzel kész, akkor újra. A körülöttük heverő anyagokból 6 robot jött ki végül. Utána elindultak beszerzésre.

A körülöttük levő, kihalt városból elkezdtek mindenféle anyagokat összeszedni, ami csak kellhetett a folytatáshoz. Ahogy több gép állt elő, a folyamat felgyorsult, lassan nagyüzemű gyártássá vált. Az emberszerű robotokat felváltották az adott célra kiképzett modellek. Önjáró autók a szállításhoz, pók szerű lépegetők a nehezen elérhető helyekhez, fúrófejű alakzatok a bányászathoz. Ha valami folyadékot kellett szállítani, kígyóalakú gépek haraptak egymásba, hogy hosszú csövet alkossanak. Propelleres drónok kezdték el szelni az eget, és olyan tengeralattjárók úsztak a víz felszíne alatt, aminek bejárata nem is volt.

A fejlődés exponenciális gyorsulásával pár év alatt kialakult a globális összefogás. Minden országból gyűltek az ásványi kincsek, az ipartelepek szükséglet szerint osztogatták egymás közt a nyersanyagokat, és a robotok szép lassan behálózták az egész bolygót.

Ezerötszáz év telt el azóta, hogy az utolsó mentőhajó elhagyta a Földet. Ha valaki azóta visszatért volna egy röpke felderítő útra, nem hitt volna a szemének. A levegő újra tiszta volt, lélegezhető; a növényzet és az állatvilág új virágkorát élte; miközben az egész bolygót egyetlen fémorganizmus szőtte át, szívében egy apró szerverfarmmal, ami folyamatosan kérdezgette önmagát:

– Mi vinné előrébb a világot?

– Hogyan lehetne elérni?