A társulat

Egy férfi lépett be az üzlet ajtaján, bátortalanul járult oda a pulthoz, ami mögött egy férfi állt.

– Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben? – kérdezte a férfi.

– Igen! Ez itt a színházi kellékek boltja? – Természetesen a férfi is köszönt, csak ezt nem akartam kiírni, hogy ne pazaroljam vele feleslegesen a helyet a papíron.

– Igen, uram, jó helyen jár! – válaszolt a férfi.

– Ha jól tudom, önök azt hirdetik magukról – kezdett bele a kérésébe a férfi –, hogy bármit meg tudnak szerezni, ami egy színdarabhoz szükséges.

– Valóban, uram, ez áll a plakátunkon is, a bejárati ajtó mellett, öt centire az ablakkerettől jobbra, és sajnos három centivel az ajtó felső vonalától lejjebb, mert a plakátos fiú nem ért fel olyan magasra. Mire lenne szüksége?

– Egy színtársulatra.

– Hogy mondta? – hökkent meg a férfi.

– Van egy színdarabom, amit én írtam, és én rendezek – magyarázta a férfi. – Tudja, szerencsémre a nagybátyámnak van egy elhagyatott színházterme, amit időnként meg lehetne nyitni egy-egy előadás alkalmára, és a kulcsát könnyen ki tudom lopni a szekrényéből. Éppen csak színtársulat nincs hozzá, azért fordultam önökhöz.

– Nos igen, nos igen – hümmögött a férfi. – A helyzet az, hogy jelenleg a színtársulatok nem szezonálisak. Tudja, a nagy színházak nyári szünetet tartanak, amit a többségük szeret is kihasználni; aki pedig dolgozik, az általában vidéki körúton van. Megmutatná esetleg a szereposztást? Megnézném azért, mit tehetünk az ügyben.

A férfi készségesen átnyújtotta a papírt.

– Látja? Az “őrség”... Mit szólna, hogyha nem színészeket kerítenénk hozzá, hanem igazi őröket? Ők úgyis azt csinálják, amire ön utasítja őket, és ha szerencsénk van, még saját fegyvert is hoznak.

– Valóban, remek meglátás! – reagált a férfi.

– A következő a “részeges hajléktalan”... Ilyet tudok két utcával lejjebb.

– Itt azért álljunk meg egy percre, ha kérhetném! – csattant fel a férfi. – Tudja, a különbség egy igazi részeges hajléktalan és az őt játszó színész között, hogy a színész követi a rendezői utasításokat.

– Bocsásson meg, de látszik, hogy ön még nem dolgozott valódi színészekkel, uram. Ahogy elkezdődik az első próba, folyton mindent meg akarnak változtatni a darabban. Van amelyik odáig merészkedik, hogy improvizálni kezd az élő előadáson. Amit viszont garantálni tudok, hogy az igazi részeges hajléktalan, akármi váratlan is történik a színpadon, nem fog kiesni a karakteréből.

– Van ráció abban, amit mond!

– Aztán itt van az “útszéli lotyó”... Hát ez egyre könnyebb és könnyebb! “Idős, nagyszájú hárpia”... Nem ismerem magát régóta, de bármikor nagyon szívesen kölcsönadom az anyósomat. “Elkeseredett, kitűnni vágyó író”... Ezt játszhatná maga! A legtöbb társulatban a rendező maga is be szokott vállalni egy szerepet... És ennyi! Meg is vagyunk!

– Meg is vagyunk? – kérdezett vissza a férfi.

– Igen! Megeresztek pár postagalambot, és ha holnap után délben vissza tetszik jönni, itt fog türelmetlenül toporogni a vadonat új színházi társulata!

A postagalambról csak viccelődött. A huszonegyedik században vagyunk. A férfinek három mobiltelefonja is van, meg még pár másik, amiket széthagyott valamerre a lakásban.

– Köszönöm szépen a segítségét! – hajolt meg mesterkélten a férfi. – Akkor két nap múlva benézek.

A férfi és a férfi illedelmesen elköszöntek, amit szintén nem írnék ki explicite, mert nem szeretném feleslegesen tovább szaporítani a szót.