Lábon kihordott halál

Egy gyönyörű, napfényes délelőtt Édelbert Adalbert szívinfarktust kapott, és holtan esett össze. Ha lett volna ideje bemenni a legközelebbi kórházba, bármely orvos játszi könnyedséggel állapította volna meg a halál beálltát; azonban sürgős teendői másfelé szólították. Továbbra is bejárt dolgozni, utána rohant vásárolni, ügyeket intézni; ha ismerősökkel találkozott, akkor sem állt meg beszélgetni; ha kérdeztek valamit tőle, a válla felett ordította maga mögé a választ, miközben sietett a következő dologra.

– Úgy nézel ki, mint egy hulla! – kiáltotta neki egyszer a szomszédja.

– Úgy is érzem magam! – ordította válaszul Adalbert.

Hosszú, kemény élet várt még a frissen elhunytra. Miután gyermekei elvégezték a főiskoláikat, és segített nekik elindulni a pályáikon; unokái lettek, és az elfoglalt szülők folyton igényelték a segítségét. Csak mikor már a gyerekei maguk is nyugdíjba mentek, és nagyszülőkként segíteni tudtak a dédunokák körül, akkor kezdtek fogyatkozni a teendők.

Kilencvenöt éves kora körül járt, amikor úgy érezte, hogy már csak néhány dolgot kell elintéznie. A lista legvégén állt, hogy kiváltsa a saját sírhelyét, megvegye a koporsóját, és mindent előkészítsen elkövetkezendő temetéséhez. A síremlékét maga építette fel, pusztán az anyagot és a megfelelő eszközöket vásárolta meg hozzá. Mikor az utolsó kődarabot is a helyére illesztette, életében először nyugalom töltötte el; úgy látta, itt az ideje beteljesíteni az évtizedek óta halogatott elmúlást.

Leült a sír szélére, és várt. Nem történt semmi. Órák teltek el, mire odatévedt egy járókelő, és megkérdezte tőle:

– Jól van?

– Nem egészen.

– Tudok valamit segíteni?

– Kedves öntől, de nem hiszem.

– Miért, mi baja?

– Úgy érzem magam, mint amikor olyan fáradt voltam, hogy mozdulni is alig bírtam, de mire lefürödtem és fogat mostam, az összes álom kiment a szememből.